Herold Eszter kortárs táncművész, drámatanár, irodalomterapeuta írása
Megjelent a Bálinti Családok Közössége Egyesület "Mi, Bálintiak" c. portrésorozatában
Hányan tudják vajon közülünk, hogy Törökbálintnak saját kovácsa van? Úgy sejtem, kevesebben, mint ahányunknak a hír hallatán felcsillan most a szeme, kevesebben, mint ahányunkat az ősi mesterségek, régi idők bölcsességei, az archaikus ember és annak illékony időkön áthömpölygő tudása lázba hoz.
Ezért kérdezem most őt, tősgyökeres bálintit választott hivatásáról, az anyag formává lágyításáról, alkotásról, múlt és jövő közt feszülő jelenről.
Magam sem tudtam sokáig, hogy létezik. Fiatal beköltöző családként eleinte óvatosan keresgéltük a kapcsolódást a helyi közösségi élethez. Megismertük és megszerettük az erdőt, az iskolát, a templomot, később otthonosan mozogtunk piacon, könyvtárban, művelődési házban. Szorgalmasan olvastam a városi hirdetéseket rendezvényekről, kiállításokról, színházi előadásokról, csatlakoztam online fórumokhoz, hogy minél tájékozottabb és a helyi élet áramlásának minél aktívabb, hasznos tagja legyek. De valahogy kovácsba nem botlottam sehol.
Tavaly karácsony előtt figyelmes lettem egy fotóra a törökbálinti hírfolyamban. Fémből kalapált, elnyújtott piramisként építkező tenyérnyi fenyőfát ábrázolt. Absztrakt karácsonyfa, elegáns, konkrét, nemesen egyszerű. Azonnal akartam egy olyat a saját tenyerembe. Kisebb nyomozással eljutottam Attiláig, írtam neki szívhez szóló levelet. Postafordultával érkezett a válasz, melyben az állt, ezt a fenyőfát már egy kisfiú megszerette, az övé lesz. Imponált ez a karakán őszinteség, de azért szomorú voltam – egészen addig, míg fel nem villant az utóirat: ha szeretném, készít nekem egy másikat. Kivártam a sorom türelmesen, és karácsony előtt egyetlen nappal, az akkor még szombati piacnapon kezemben tarthattam a hűvös, nehéz fenyőfát. Nem is egyet, rögtön hármat hoztam el. Nem voltak egyformák, ez volt bennük a szép, a maga módján mindegyik tökéletes.
Később láttam őt a majálison. A zajos, villogó, csillámos gyerekvurstli kellős közepén anakronisztikus békesziget, Álmos fiam remekbe szabott kampót kalapált vele, alkotásával diadalmasan vonult hazáig, s tartja nagy becsben azóta is.
Talán azok a hallgatag férfiak, akik naphosszat szítják műhelyükben a tüzet, hogy roppant erővel rideg vasakat bírjanak hajlásra, nehezen beszélnek magukról, természetükből és már-már lényükké vált hivatásukból fakadóan ritkán jönnek elő az emberek közé. Kell egy krónikás, aki hírt ad róluk, résnyire tárja az ajtót, hogy azt az izzó életet egyáltalán megsejthessük, ami odabent lakik.
Benkő Attila itt született, és azóta is a szülői házban él, kovácsműhelyét is itt építette fel. Esze ágában nem volt gyerekkorában kovácsnak menni. Szárnyaló álmaiban a kisfiú festőművész volt vagy autóversenyző. Kézügyessége és formaérzéke világított már akkor is, de valahogy nem kapott elég erős bíztatást felnőtt környezetétől. Szárnyak híján a felcseperedett fiatal férfi alkotás és száguldás helyett józan kenyérkereső munka után nézett. Az élet telt és telt. Valahol a krisztusi kor tengelyén fordult benne lassan a világ. Az addigi látszólagos megelégedésből ki-kitüremkedtek azok a hiányok, amik az alkotó habitusú embert elkerülhetetlenül megkörnyékezik, ha a rá bízott tálentomokat nem forgatja. Attila meghallotta a hívást.
Mokány természetéhez, szigorú életlátásához, nyers tapasztalatokon edzett lényéhez tökéletesen illő nehéz, de nemes anyagot választott szelídítésre.
Alakította a vasat, miközben a vas is alakította őt. Együtt acélosodtak, élesedtek és finomodtak. Élete fókuszt és értelmet nyert, végre alkothat, ráadásul maradandót, kézzel foghatót. Nyomot hagyni a világban sokunk legelemibb késztetése, erő, ami hajt, ami teremtésre ösztökél. Ki falat húz, tetőt emel, ki szobrot, képet, szöveget, zenét komponál, fát ültet, tájat épít, vagy egyszerűen csak kőbe vés, de alakít egy vonásnyit a világon, hogy a keze nyoma túlélje majd az alkotót.
Attila már vagy tizenöt éve kalapál. Díszműkovácsként sorolhatatlan szépségek kerültek ki a keze alól. Az Iharos Népművészeti Egyesület tagjaként járja az országot, jelen van a legkisebb és a legnagyobb népművészeti vásárokon egyaránt, megfordul a legszerényebb falunaptól a budai várig országszerte majd’ mindenütt. Leghívebb rajongói a gyerekek, ők állják körül ámuló tekintettel, s persze kovácsolni vágynak, tüzet zabolázni, vasat hajlítani, ütemes csengés-bongásban erejüket próbálni. Érthető, hisz kering ebben a szakmában valami mítosz, valami mese, ugyanakkor eredendő férfiasság a veleje, tisztán maszkulin princípium, stabil erő, ami biztonságot sugall, amilyenné a gyerekek válni szeretnének, amihez felnőni, igazodni vágynak.
A gépesített és elidegenedett világ előtti időkben egy település fontos és központi figurája volt a kovács, hisz a hétköznapi élethez elengedhetetlenül szükséges tárgyak készítője és javítója volt. Lovat patkolt, szekerek fémalkatrészeit gyártotta, szerszámot készített és élesített, ha kellett, fegyvert, bányász eszközöket kovácsolt, kapupántot, vasalatokat, kerítést hajlított, és bizony ha szükség volt rá, a beteg fogakat is olykor ő húzta ki.
Míg akkor értéke volt a maradandóságnak, ma minden egyszer használatos. Ha elromlott, elvásott, elszakadt, elkopott, vagy egyszerűen csak meguntuk, elegáns mozdulattal vágjuk a szemétbe. Lecseréljük egy újra, fényesebbre, izgalmasabbra. Időnként egymást is.
Vajon mit keres egy kovács ebben a gyorsuló időben, ebben az állhatatosságot nem ismerő jelenben, a fröccsöntött műanyag és illékony élvezetek habkönnyű korában?
Földelést. Megmaradást. Tartamot. Attila műhelye nyitva, betérhet bárki. A már-már rejtekes remetelakban tűz lobog, és az érkezőt jó szó várja. Beszélgetés kerekedik, álmok szövődnek, tervek fészkelődnek, s ha a szikra kipattan, a kovács elkészíti, meghajlítja, életre hívja. Hagyományőrzés ez, de az életes fajtából. Zárványos konzerválás és kirakatszerű skanzen-lét helyett a mában izzik, merítve a magyar népművészetből és hagyományokból újat és használhatót teremt.
Úgy hiszem, ő a lassulás. Jelzőkaró. Cölöp. Horgony. A hátunkban a gerinc. Felkiáltó jel, ami nem szólít fel, nem utasít, de puszta jelenlétével irányba fordít, ha eltévedek. Segít meglátnom, honnan jövök, és merre, meddig tarthatok. Megtanít alázattal lennem az anyag, a természet iránt, és segít megszelídíteni saját puha mulandóságomat.
-
Ismered a tágabb szomszédságodat? A sorozatról itt olvashatsz!
A sorozat többi része: Mi, Bálintiak