Tündérkeresztanya az Ófaluból

„Az ember addig él, ameddig célja van. Cél pedig mindig akad: lehessen holnap.” Balla Irén

Herold Eszter kortárs táncművész, drámatanár, irodalomterapeuta írása

Megjelent a Bálinti Családok Közössége Egyesület "Mi, Bálintiak" c. portrésorozatában

Szenvedélyes világpolgár és áldozatos lokálpatrióta, a felszínes szemlélők számára békés nyugdíjas és mosolygós nagymama, akinek a határidőnaplójába azonban alig fértem bele – Balla Ircsi mesélt kalandos, gazdag, mai napig sűrű, tevékeny életéről, bálinti felmenői vadregényes történetéről, társadalmi szerepvállalásról, az idő okos ritmusáról és dédelgetett álmairól, merthogy azok is vannak bőven.

Rendkívül naiv voltam, mikor telefonon felkerestem, s időpontot kértem egy habos kávényi beszélgetésre – biztos voltam benne, hogy pár napon belül találkozunk. Szégyenletes sztereotípiáktól vakon evidenciában tartottam, hogy egy valamirevaló nyugdíjas bővelkedik szabadidőben, majd az én hajszolt életemben lesz nehéz rést találnunk, ahol szűkösen bár, de összeérhetünk. No, a helyzet egészen másképp alakult.

Harmadik nekifutásra találtunk alkalmas délutánt a hónap legeslegvégén: Ircsi naptára hetekre előre tele programokkal, találkozókkal, klubbal, rendezvénnyel, áldozatosabbnál áldozatosabb vállalásokkal. Udvarias értetlenkedésemre már a telefonban is megszívlelendő életbölcsességgel felelt: minden napjának felét szabadon hagyja. Vagy a délelőttben vagy csak a délutánban vállal feladatot, a nap másik fele a pihenésé. Mennyire igaza van, hümmögtem már akkor is magamban. Izgatottan vártam, mintha tékozló lánya volnék, a találkozást.

Kedves ismerősökként üdvözöltük egymást, pedig eleddig csak egyetlenegyszer találkoztunk. Élesen emlékszem a tavaly nyári KOCCkára, ahol ő a Nyugdíjas Klubbal zsíroskenyeret, én a gyerekekkel süteményt és kávét osztottam. A nap vége felé jártunk, átzúdult rajtunk addigra már egy kisebb hordányi tömeg, szinte egyszerre roskadtunk le a kispadra szomszédos sátraink mögött. Pár slukkal voltam csak gyorsabb nála, téblábolni kezdtem a csikkel, mire Ircsi a legnagyobb természetességgel parányi utazószelencét pattint ki a zsebéből: ”Tegye csak ide, aranyom, magam is itt gyűjtöm őket.”

Letaglózott a mozdulat, lenyűgözött a közvetlenség, elevenség, a derű, a hang, fogva tartott a pillanat. Biztosan tudtam, hogy dolgunk, most már azt remélem, sok dolgunk lesz még egymással.

Balla Ircsi született bálinti lakos. Világ életében csapatban dolgozott, emberekkel foglalkozott, a közösségi létezés természetes sajátja, s mióta ideje engedi, áldozatosan nagy szerepet vállal a helyi civil életben. Tizedik éve nyugdíjas, a helyi Nyugdíjas Klub vezetőségének tagja, minden megmozdulásuk aktív szereplője. A keménymag kéthetente szerdán találkozik, de Ircsi a közökben sem pihen, szabad szerdáin a Mozgáskorlátozottak Klubjában segít. Havonta egy vasárnap teadélutánt szervez, ami a művelődési ház támogatásának köszönhetően az intézmény nagytermében kap helyet. A nyugdíjas klub Törökbálint legkülönbözőbb rendezvényein képviselteti magát – többségében a nagymamák főztjével, klasszikus házi finomságokkal, süteménnyel, pogácsával, palacsintával várva a vendégeket. Főznek a mazsorett csoportok évzárójára, sütnek a férfikórusnak, karácsonyi süteményeket kínálnak az adventi vásárban, zsíros kenyér halmokat pakolnak a fiatalok elé majálison, pop-up kávézóban és tóparti pikniken. Velük teljes, általuk derűs és otthonos majd’ az összes helyi megmozdulás.

A Munkácsy Mihály Nyugdíjasklub "Nagyi Kamrája" standja 2024-ben az első KOCCka rendezvényünkön

Balla Irén 56 novemberében született, a legnehezebb és legnémább magyar őszutón, szülei negyedik, egyetlen lánygyermekeként. Anyai ágon kötődik a településhez, dédnagyanyjára, Szabadházi Máriára (az egykor jómódú család nevét a Pistály lábánál elterülő Szabadházi-hegy azóta is őrzi) fényes jövő várt egy gazdag szappangyáros dinasztia legifjabb sarjának oldalán. Egy sétakocsizás alkalmával azonban váratlanul egy szál vörös rózsa repült a hintajába. A helyi kovács üzente meg vele szerelmét a lánynak. A fiatal Mária eláll a tervezett frigytől, megszökik a kováccsal, mire tehetős családja kitagadja, a településről elűzi. Így indul Balla Irén története a messzi múltban, szegénységben, de boldogságban. Dédnagyanyja tizenkét gyermeket hoz világra, köztük Irén nagyapját, aki legidősebb fiúként viszi tovább édesapja mesterségét, s lesz visszatérve Törökbálintra a település kovácsa, majd gyógykovácsa az első világháború idején.

Irén további történetei saját, munkával becsületesen eltöltött negyven évéről látszólag kevésbé vadregényesek. Mintha mindannyiunk és bármelyikünk életét mesélné: dolgozott postán, anódgyárban, főiskolán, volt laboráns, telefonos értékesítő és osztályvezető – nem repült vörös rózsa a hintójába, nem szöktették meg éjnek évadján, és nem hozott világra tizenkét gyermeket. De mind családjáról, mind munkáról, mind élete különböző szakaszairól és tapasztalatairól olyan tűzzel és életigenléssel beszélt, hogy öröm volt hallgatni. Nem hibádzik itt semmi, azt éreztem, ez egy kerek élet, tele céllal, vággyal és örömmel, idő érlelte bölcsességgel és emberséggel. Ebből az okosan megtartott erőből táplálkozik és dolgozik fáradhatatlanul most az a tündér, akit Irén személyében megismertem.

Czabaday Gèmes Piroskával az "Advent a tárnák mélyén" rendezvényünkön 2024-ben a Bálinti Kőfejtőben

Nem rendezkedik be biztonsággal keringő kis ívű pályára, folyton célokat és kihívásokat keres. Gondolkodik, kapcsolódik, gondoskodik, létrehoz, örömet okoz és felemel.

Túl a napi, heti és havi vállalásokon egészen nagy álmot is dédelget: egy közösségi teret képzel el, ahol egy-egy civil közösségnek naphosszat nyitva tartó otthona lehet. Az idős korosztály számára kiemelten fontos volna egy ilyen lehetőség, nem is gondolnánk, hányan élnek szótlan csendben, magányosan, hányan főznek nehezen magukra nap mint nap, s hányan tengetik délelőttjeiket fűtetlen szobában a hideg hónapokban. Egy közösségi térben egymással találkozni lehet. Télen teát, nyáron limonádét kortyolva beszélgetni, olvasgatni, kártyázni, sakkozni lehet. A nyugdíjasok egyre gyarapodó táborában ugyanakkor fantasztikus alkotópotenciál rejlik, mely egy állandó, alkalmas térben kibontakozhatna: kötés, varrás, horgolás, hímzés, hagyományos szakmák és mesterségek felelevenítése, tanulás és tanítás, közös és individuális alkotás, a lehetőségek sora szinte végtelen. Egy közösségi térben ráadásul a benne otthont találó civil szervezetek között is lombosodhatna az együttműködés, a fejlődés vertikálisan és horizontálisan egyidejűleg volna tetten érhető. Közös akarat kell csupán, és az álom valóra válhat.

Az ember addig él, ameddig célja van – mondja Irén, a beszélgetésünk végéhez közeledve. Ha ez így van, drága Ircsi, akkor számodra még igen hosszú, gazdag évtizedeket tartogat az élet. Tartson meg az Ég egészségben, derűben, boldogságban, hogy adhass belőle másoknak is, nekünk, bálintiaknak még igen sokáig.

-

A Nagyi Kamráját ismét megtaláljátok június 13-án Bálinti Családi Piknikünkön!

Ismered a tágabb szomszédságodat? A sorozatról itt olvashatsz!

A sorozat többi része: Mi, Bálintiak