Örökölt szívnehéz női sors

„Ha a múltat töröljük az emlékezetből, hogy a gyermekeink emlékezetét ne terheljük ama régi borzalmakkal akkor a jövővel szemben követünk el bűnt.” /L. Ulickaja/

Herold Eszter kortárs táncművész, drámatanár, irodalomterapeuta írása

Megjelent a Bálinti Családok Közössége Egyesület "Mi, Bálintiak" c. portrésorozatában

Pék Lajosné (Scheifler Mária Magdolna)

Magdi néni egy elharmadolt sváb ház leghátsó traktusában lakik. Nyolcvankilenc éves. Egyedül él, szomszédain, az evangélikus lelkészen és pár utcabélin kívül senki nem ismeri. Szikáran áll az életben, rendületlenül viszi egyik napot a másik után. A róla meséltek alapján tüchtig mesebeli sváb portán derűs találkozásra készültem. Sokat nevettünk, igaz. Az élmény mégis megrendítő volt – a túlélésre berendezett árnyékos hajlékon a fel-felbukkanó múltszilánkokból keservesen fájdalmas, generációkon átívelő traumahíd sejlett fel, ami sötét szobák és könnyes párnák csendjébe zárva feszül vagy száz esztendeje már, kimondatlanul. Pék Lajosnét most gyönyörű, beszédes lánynevén szólítom.

Megkínzott női életek, szeretni, kapcsolódni képtelen anyák, agyonhajszolt sorsok és meg sem születetett remények, szerzett de meg nem értett sebek, sziklává szilárdító hegek vezetnek el Magdi néni szerény házikójáig és szikár jelleméig. Történetét fontos meghallanunk. Traumatizált felmenők leszármazottjaiként szinte mindannyian ösztöneinkben és sejtjeinkben hordjuk elődeink megrázkódtatásait.

A mankók és otthonkák tartotta törékeny életek nehéz titkainak fényre tartásával válnak érthetővé saját jelenkori szorongásaink, elakadásaink, megértésükkel és feloldásukkal írhatók át a régről örökölt, lappangva ismétlődő mintázatok.

Az első világháború kitörésének évében járunk, mikor Magdi néni nagyszülei, Krajnyák Aladár alispán és Liszka Malvin bécsi származású énekesnő összeházasodnak. Nagymamájára így emlékszik a mesélő: mindig sírt, egyre csak sírt. Felnőttként tudja meg az okát: Liszka Malvin, a szépreményű, de vagyontalan énekesnő tizenhat gyermeket hoz a világra, közülük azonban tizenkettőt eltemet. Az élete tehát várandósságtól várandósságig telik, gyereket szül majd gyereket temet. Kegyetlen sors, ésszel és szívvel alig bemérhető.

A felnőttkort megért gyerekek közül Magdi néni édesanyja, Krajnyák Magdolna két fiú után, 1916-ban születik, ő az első kislány. A második világháború árnyékában köt házasságot Scheifler Lajos kőfaragóval. Közös életük terhelten indul, mert Magdolna első gyermekét nem a férjétől szüli. Keserves leírni is, de saját apja, Krajnyák Aladár tesz a lányon erőszakot. Magdolna és Lajos kapcsolatából három közös gyerekük születik, köztük a kis Magdi, anyjához hasonlóan az első kislány a családban.

A pici lány kimondva-kimondatlanul megörökli nagymamája élethosszig tartó gyászát, a feloldhatatlan bánatot, a feleség-lét fazékhoz és bölcsőhöz láncoló paradigmáját, a köddé vált vágyakat, siratott álmokat, és kap egy mélyen sérült édesanyát, aki – hiába a tisztes, szerető férj – az őt ért erőszak után férfihoz kötődni képtelen, asszonyként is házról házra jár egy-egy kósza ölelésért. Lányát megbecstelenített női sorsa okán szeretni nem tudja, sőt, a későbbiekben rajta saját megrabolt boldogságát torolja meg.

Scheifler Lajost, a családfőt besorozzák, és elviszik a háborúba. 1945-ben nyolc bajtársával együtt sikerül hazaszöknie Prágából, ám a csendőrség elkapja, és katonaszökevényként magával viszi. A kis Magdi ekkor látja utoljára szeretett édesapját, utolsó emléke az, hogy fényes nappal elhurcolják. A férfi halálának körülményei mai napig tisztázatlanok, a tényt egy bírósági végzés állapítja csak meg, évekkel később. A kilencéves kislány itt marad félárván nagyapjától származó bátyjával, két kistestvérével és élveteg édesanyjával. Nem sokáig bírja így a fő nélkül maradt család, sok az éhes száj, a pénz viszont kevés. A négy gyerek közül Magdit hajtja el dolgozni az anyja.

A kislány két éven át a település kertészénél lakik, az ő pici gyerekeire vigyáz nappal, a kályhát fűti éjszaka. A munkájáért járó fizetséget anyja minden hónap végén elveszi. A kertésznél töltött évek után napszámba megy, hogy az otthoni betevő meglegyen, alig tizenhat évesen pedig Budapestre kerül, Magdi a hajtóműgyárban lesz darukezelő. Itt ismeri meg a fiatalembert, akivel rövidesen össze is köti az életét, s házasságukból 1954-ben kislánya születik. Kegyetlen anyja Magdit hathetes csecsemőjével és fiatal férjével télvíz idején utcára teszi, egy szűk mosókonyhában húzzák meg magukat. A férfi kisvártatva kimarad a munkahelyéről, a frissen szült fiatalasszony a gyárba visszaállva egy fizetésből tartja el mindhármukat. Bár fél egyedül maradni a kisgyerekkel, a méltatlan helyzetnek véget vet: elküldi a lusta férjet a háztól, majd nem sokkal később hivatalosan is elválnak.

Az ezt követő évtizedek szempillantás alatt telnek el. Magdi ugyanis egyedül, nincstelenül küzdi át magát az életen, nevelve közben kislányát, Gyöngyit. Látástól vakulásig dolgozik – eleinte hogy fenntartsa mosókonyhányi albérletét és etesse a gyereket, majd azért, hogy lakható vackot varázsoljon egy részletre vásárolt istállóból, ahol azóta is él. Egy sváb porta hátsó, mezőgazdasági traktusából épített saját két kezével, tégláról téglára otthont. Köpenyfalazott, vakolt, festett, cserepet rakott, ablakot nyitott és tornácot zárt.

A feldolgozatlan és meg nem értett történelem ismétli önmagát:

Magdi is elküldi otthonról saját lányát, miután megtudja, rossz hírű férfit hord titokban a házhoz. A negyvenes éveiben járó asszony egyedül marad. Édesanyja és közte áthatolhatatlanná nőtt a csend, saját lányával se veled, se nélküled viszonyban küszködik. Életét a munka tölti ki, faltól falig dolgozik, a gyár után házaknál második műszakot vállal, hogy felszínen tartsa magát. Segítséget nem kér és nem remél, az igazságos világba vetett hite apránként elfogy teljesen. Házikójában cukrot, lisztet, befőttet halmoz fel, a megélt megrázkódtatások és súlyos nélkülözések állandó készenlétben tartják. A veszély nem múlt el, háború volt és még lehet, a világ ellenséges és kihasznál, apa nem jött vissza, mama mindig sír, anya soha nem szeret.

A sors magaslabdát dob, Magdi néninek egy szem lánygyermekétől három lány unokája születik. Saját lányát két évvel ezelőtt eltemette.

Magdi néni nem panaszkodik. Láncfűrésszel hasogatja a fát télire, vödrökben gyűjti az esővizet, süt, főz, kézzel mos, a világgal vállrántva, szabadszájúan pöröl, míg hátizsákjával a Fővám téri piacra zarándokol, mert ott olcsóbb a zöldség, mint idehaza, és minden hónap első vasárnapján evangélikus istentiszteletre jár – a lelkész segíti le a dombról reggelente a templomig.

Azt gondolná az ember, ilyen kegyetlen élet alkonyán írmagja sem maradt a szeretetnek. De Magdi néni a szomszédnak szilvásgombócot ad át, olykor barátfülét, rég nem látott unokáit sóhajtva említi fel, kávéval kínál engem, nevetünk és anyukámnak szólít.

Magdi néni az a kislány, akit nem ringatott az anyukája. Magdi néni az a kislány, aki elveszítette az apukáját. Magdi néni az a kislány, aki iskola, labda és könyv helyett télen-nyáron szandált hordva napszámban dolgozott. Magdi néni egy törökbálinti rejtekes porta hőse, aki soha nem adta fel, bár az élete számos pontján megtehette volna.

Nem lehetek lánya helyett lánya, nem lehetek anyja helyett az édesanyja. A krónikása lehetek, hogy a története, amit a házikójába falazott, végre kimondassék, mert gyógyít már az is önmagában. Idézzük fel, meséljük el, hallgassuk meg egymást. Becsüljük, amink van, fogadjuk szerénységgel az életet, tisztelettel időseinket. Öleljük meg lányainkat, fiainkat, és ringassuk egymásban és önmagunkban a kisgyereket, aki soha semmi másra nem vágyott, csak szeretetre.

-

Ismered a tágabb szomszédságodat? A sorozatról itt olvashatsz!

A sorozat többi része: Mi, Bálintiak